1. Fejezet

Sziasztok!

Azt hittem nem lesz kereslet erre a történetre, nos tévedtem. A történetnek máris sok követője van, pedig még csak egy rövidke bevezető van fenn *-* Nagyon örülök!!! Pont a beígért időben hoztam. A két hónap eltelte előtt egy nappal :D Nos az első fejezet... Itt fog eldőlni, hogy tényleg tetszik-e a történet. Gondolom már várjátok így két hónap után, szóval nem is fecsegek sokat, csak annyit mondok: Jó olvasást!

(Cloe szemszöge)

Az út mellett feküdtem az életemen gondolkodva. A fájdalom elviselhetetlennek látszott. Épp akkor gázolt el egy autó, de én még mindig éltem és gyötrelmes "életem" végét vártam. A szüleimről semmit sem  tudtam. Egy árvaházban nevelkedtem. Testvéreim nem hiszem, hogy lennének.18 éves koromban költöztem saját lakásba. Nem mondhatni, hogy könnyen eltartottam magam, de a segélyek nagyon sokat javítottak helyzetemen. Álmom volt, hogy orvosnak tanuljak, de ez nem volt kivitelezhető. Az iskola költségeit nem engedhettem meg magamnak. A szakma csakis azért vonzott, mert segíteni szerettem volna az embereken. Szerettem volna megadni nekik legalább a reményt az életre. Jótékonykodtam és a kinőtt ruháimat is mindig a régi "otthonomba" az árvaházba vittem. Szerelemre még csak esélyem sem volt. Egy ilyen kis településen kevés a jelölt és azt a kevés embert is miért én érdekeltem volna, mikor ott voltak a szép, okos, szerető családban nevelkedett, jó módú lányok. Reménytelen volt az eset. Az út szélén feküdve - nagy valószínűséggel - törött csontokkal és vérben úszva elgondolkoztam, hogy vajon kinek is hiányoznék, ha nem térnék haza. Ki hiányolna? Ki kérdezné meg: "Hol van Cloe? " ? A válasz egyszerű volt. Senki. Csak abban reménykedhettem, hogy valaki hamarosan erre jár és segít. Még mindig nem vesztettem el az eszméletem. Teljes mértékig magamnál voltam, igaz kicsit kábán érzékeltem a külvilágot. Homályosan láttam, de még mindig éreztem szörnyű fájdalmam! Ami pedig még ennél is rosszabb volt, egyesül voltam. A fenébe is!! Meg akarok halni!!! Vagy mégsem vagyok annyira egyedül? A sötétből egy csuklyás alak lépett elő. Hangtalanul suhant a föld felett. Átjárt a hideg. Egész testem remegett. Az egész jelenség a Harry Potter béli dementor támadásokra emlékeztetett. Nagyon szerettem a könyveket és a filmeket egyaránt, de mikor néztem, vagy olvastam nem érzékeltem ilyen élénken a dolgot.  Most minden sokkal tisztább és ijesztőbb volt. Akár a halál. Hűvös, sötét és ijesztően kegyetlen. Szemem elöl eltűnt a köd ami eddig homályosította látásom. Szóval a halál tényleg eljön érted. Szó szerint. A csuklyától nem láttam az arcát, vagy azt ami az arca helyén volt. Hosszú, hűvös rothadó keze a bőröm felszínét érintette, én pedig meghaltam. A testem nem létezett tovább. Szellemként repültem a Halál után. Felemelkedve a földről már nem érzékeltem az időt, sem a fájdalmakat. Egyik pillanatról a másikra egy különösen világos helyen találtam magam. Nem mondhatni Mennyországnak, mert a világosság ellenére félelmet keltette bennem. Egy nagy fehér szobának tűnt, de a végtelensége megrémített. Úgy éreztem nincs szeretet, kegyelem vagy bármi nemű jóság ezen a földön. Barátaim nem is voltak, de pesszimista hozzáállásom miatt nem is akartam, hogy legyenek. Sokáig hittem abban, hogy létezik az igaz szerelem és barátság, ami örökké tart. Mára minden megváltozott. Most már sohasem fogom megtudni, mi történt a szüleimmel, vagy azt kik voltak ők... A fehér szobában lebegő fekete csuklyás alak csak mozdulatlanul, némán "állt". Nem szólaltam meg pedig ezer meg ezer kérdésem lett volna. De várjunk! Tudok egyáltalán beszélni? Remélem... A Halál mintha csak meghallotta volna gondolataimat felkapta fejét és rám szegezte jeges tekintetét. Így beláttam teljesen a csuklya alá és megvizsgálhattam arcát. Jobb lett volna ha nem teszem... Szeme vörös volt. Orra helyén csak két lyuk. Szája egészen normálisan festett, leszámítva kissé zöldes lilás színét. "Arc" bőrét vérfoltok tarkították vágásokkal és sebekkel vegyítve. Száját szóra nyitotta és legnagyobb meglepetésemre rekedtes, rideg hang ütötte meg fülem.

-Nem haltál meg teljesen.- Nem teljesen? Ez nagyon megnyugtató! Mondtam magamban ironikusan. Megpróbáltam megszólalni és sikerült is.

-Ez mit jelent?-Kérdeztem remegő hangon.

-Azt, hogy visszatérhetsz az életbe.- Mondta ugyanolyan szilárd, rideg hangon.

-Hogyan?- Ennél még az élet is jobb volt. Minden gyötrelmével együtt. Ott volt valamim, ami fontos. De még csak most jöttem rá mennyire... Az élet.

-Úgy, hogy végighallgatsz, aztán segítek.-Gondolom a végighallgatást egy történetre mondhatta, hisz egyszer sem vágtam a szavába. Beleegyezően bólintottam.

-Foglalj helyet!-Intett egy, a semmiből előtűnő szék felé. Teljesen hétköznapinak nézett ki, de szellemem ami éppen helyet foglalt rajta, kicsit furcsává tette kinézetét. Ő maga csak lebegett és még mindig az arcomat fürkészte, majd belekezdett mondandójába.